HUNGARY

Magyar Nemzet LXXIX. évf. 221. sz. 2016. IX. 20. Vélemény 6. o.

Hogyan állítsuk talpra a magyar mezőgazdaságot?

A nemzeti agrárstratégia fő feladata az élelmezés – önrendelkezés visszaszerzése

Az uniós statisztika a mezőgazdaságot csak a termelés és a jövedelmezőség mutatóival méri. Attól eltekint, hogy az ágazat kiknek, milyen arányban hoz hasznot, a kétkezi munkás és a vidék hogyan élhet meg és a gazdálkodás teljesíti – e rendeltetését, a népélelmezés biztonságát. A kormány éves ország – jelentése szerint „hazánk mezőgazdasága az uniós csatlakozás óta jelentős mértékben fejlődött, hatékonysága,versenyképessége és jövedelmezősége elkezdett felzárkózni a régi tagországokéhoz…A mezőgazdaságban még sok tartalék van, adottságainak még jobb kihasználásával szerepe az EU mezőgazdaságában a következő években tovább nőhet.”

Mivel az adatsor 2005 – től indul, szóba sem jöhet, hogy az agrárpolitika a mezőgazdaságot 1989 – től – az uniós tagságra felkészülés címén – kivéreztette, termelő alapjait csaknem megsemmisítette, a teljesítményét lenullázta. Ehhez képest akár hiteles is lehet az uniós adat: mezőgazdaságunk 2014-ben 58, 9 százalékkal haladta meg a 2005-ös szintet. A versenyelőny hangoztatása viszont áltudományos blöff. David Ricardo már 1817 – ben bizonyította: nyitott gazdaságban fogalmilag kizárt, hogy a természeti járadékelőny birtokosa ennek a hasznához juthasson. Ez csak zárt gazdaságban, három együttes feltétel megvalósulásával lehetséges. A tőke nem lépheti át az országhatárt – a magasabb munkabért fizető országból nem mehet át az alacsonyabb bér országába -, a két országban a foglalkoztatottság teljes körű és a kereskedelmi mérleg kiegyensúlyozott. Az EU legfőbb vívmánya, a tőke szabad mozgása épp a nyitott gazdaság előnyeivel él: a tőke oda nyomul, ahol a legnagyobb profitját érheti el költségeinek a gazdaság szereplőire hárításával, így a szolgáltató versenyképességének a haszna is egyedül az övé.

A kormány idézett megállapításában tragikus, hogy a jövőben is elfogadja a mezőgazdaság gyarmati alávetettségét: szerinte jó úton járunk, a fejlődéshez csak az adottságainkkal kell élni. A letagadott valóságot a történetszociológia tárhatná fel, amire itt nincs mód. A modernizációs zsákutcát, amibe mezőgazdaságunkat Brüsszel szorította, talán két alaptény is leleplezi.

A kisüzem árutermelése nálunk közel ezer éven át kizárólagos modell volt. A jobbágytelek a tényleges birtokhatalmával a 19. század elejéig még az úr birtokát, a prédiumot is az önellátás kiegészítésére szorította. Amikor pedig megjelent az allodium, az árutermelő nagybirtok, a jobbágytelket úgy illesztette be az üzemi és munkaszervezetébe, hogy a kistermelés a termelési érték 40 százalékát adta. Ez a munkamegosztás történelmi folytonosság lett, amit – kényszerű kompromisszummal – az államszocializmus is fenntartott. Bár a háztáji és illetmény földhasználat a földalap hét százalékára szorult, a parasztság önpusztító többletmunkája továbbra is létrehozta az agrártermelés 40 százalékát. A nagy – és kisüzem közötti ilyen munkamegosztás – az élőmunka sokirányú hasznosítása – az alapja annak, hogy a hazai mezőgazdaság a lakosság háromszorosát, 30 millió embert képes élelmezni, a 80 –as évtizedben 16 millió fő részére termelt.

Az évezredes agrár termelőképességünket azonban az uniós szabályozók mára jórészt felszámolták. A soktényezős hatásmechanizmusból döntő lett 1989 – től a washingtoni konszenzus forgatókönyvének végrehajtása, ami az agrár közvagyont és a teljes termékpályát – jelképes áron – a külföldi tőke tulajdonába adta. (1997 óta nincs élelmiszeriparunk, az élelmiszerkereskedelem 90 százaléka pedig hat multinacionális üzletlánc monopóliuma.) Brüsszel nekünk – családi gazdaság helyett – tőkés nagybirtokrendszert adott, ami alapintézménye a peremtérség kizsákmányolásának. (A földalap 90 százalékát birtokló nagyüzemek olcsó bérmunkával nyers – és alapanyagot termelnek a profitközpontnak, amely a hozzáadott értékkel az árut előállítja, így a teljes haszon az övé.) Ugyanakkor az ország felvevő piaca a silány és egészségkárosító nyugati élelmiszer feleslegnek. Mindennél súlyosabb csapás a parasztság mint történelmi osztály erőszakos megsemmisítésének e korszakra eső befejezése: az ágazat e miatt nemcsak a legjobb munkaerőt vesztette el, hanem az ősi tudást és a közösség megtartó értékeit.

Az EU közös agrárpolitikája (KAP) főleg két eszközzel, a termelési kvótarenddel és a jogsértő agrártámogatással érte (éri) el mezőgazdaságunk elsorvasztását. (Az utóbbi tíz éven át az alanyi jogon járó termelői támogatásnak csak a negyedét adta a hazai gazdáknak, hogy ezzel kényszerítse őket a termelés feladására.) A kvóta a termék előállítását és eladását beszűkítő küszöbérték, ami a termelés művi csökkentését a kötelező földkivonással – a vetésterület szűkítésével – és az egyes termékpiacokon a termelés felére, harmadára csökkentésével, olykor a megszűntetésével éri el. Az EU ezt az USA – tól a túltermelés visszafogására ideiglenesnek szánt beavatkozásként vette át, mert nem piaci eszköz: az erőforrások szigorú kínálat – korlátozásával mesterséges egyensúlyt próbál fenntartani a fizetőképes kereslettel. Csakhogy a fenntartható profit érdekében végleges szabályozó lett. A kvóta valójában a tervgazdálkodás parancsuralmi eszköze, amit még a neoliberális közgazdaságtan is abszurdnak nyilvánít (így Cochran is), mert elszakad a társadalom valós élelem igényeitől. Nálunk – a nagyüzemi monokultúrával együtt – elérte, hogy mezőgazdaságunk mára jórészt elvesztette az önellátási képességét is.

De az idő halad. A világ korszakváltása a civilizáció összeomlásával is fenyeget, ezért az élelmezésben új paradigma született. Már a fizikai megmaradás létfeltétele, hogy a földet és az édesvízkészleteket a helyi közösségek birtokolják, az egészséges és biztonságos élelem előállítást számukra az állam szavatolja. A népélelmezés (az élelmezésbiztonság) az állam alkotmányos felelőssége. 23 állam – köztük Ukrajna – alkotmánya alapvető emberi jogként rögzíti az élelemhez való jogot és biztosításának állami kötelességét. Az uniónak szembesülnie kell azzal, hogy az éhezésnek kitett világban nem lehet közcél az élelemtermelés visszafogása, a közérdek az ésszerű mennyiségi – minőségi növelést és az élelem méltányos elosztását követeli, ami a harmadik világban 2 milliárd ember éhezését megszűnteti. Az EU központosító törekvése – a nemzetállamot teljesen kiiktató szuperállam terve – a nemzeti önvédelem reakcióját váltja ki és a brexit példája is erősíti a felismerést: a tagállamnak megmaradásához foggal – körömmel védenie kell a maradék szuverenitását. A KAP a WTO nyomására 2020 – tól az agrárpiacainak korlátlan megnyitására kényszerül, ami együtt jár a közösségi támogatások feladásával. (Az export – támogatások összes formáját már 2013 – tól megszűntette, ugyanez vár a belső és a termelői támogatásokra is.) Ezzel megszűnik a KAP létjogosultsága az agrártermelés és az élelmiszeripar mennyiségi szabályozására, mert végképp elszakad a valós társadalmi szükségletektől. A tagállamoknak fel kell lépni a kvótarend eltörléséért és – nemzetközi összefogással – annak a tilalmáért is, hogy az alapvető élelmiszer tőzsdére kerülhessen, vagyis a pénzspekuláció az éhező földrészeket mesterséges élelemhiánnyal sújtsa. Brüsszelnek el kell ismernie a tagállamok élelmezés önrendelkezését: a jövőben minden ország a kizárólagos nemzeti hatáskörében döntse el, hogy lakosságának szükségletei milyen élelemfajtáknak, milyen mennyiségű előállítását igénylik és a hazai fogyasztás kielégítése után mennyi árutöbblet kerüljön kivitelre. Ez a gyökeres változtatás sérti a globális tőke érdekeit, viszont a közösségi joggal összhangban áll. A KAP ugyanis az EU megosztott hatáskörébe tartozik, ezért a kvótarend eltörléséhez nem kell az alapszerződést módosítani, hanem az új rendezés a másodlagos joganyagba illeszthető.

A jelzett lépés csak egyik kulcseleme a mezőgazdaság talpra állítását célzó nemzetstratégiának. A rendszer számos, összehangolt elemből áll, amelyek közül itt két címszóra utalok. Az élelmezés önrendelkezés lehetővé teszi a mezőgazdaság mai export – központúságának a leváltását, ami helyett a közérdekű elosztást a hazai fogyasztók igényei szabják meg. Előbb a helyi, majd a regionális és az országos igényeket kell kielégíteni és csak a maradék áru kerülhet kivitelre. A termelési szerkezetben a nagytáblás szántóföldi növénytermesztés (a búza, kukorica, repce, napraforgó) kizárólagosságát az élőmunka igényes kertészeti és gyümölcskultúrák gazdag fajválasztéka, földhasználatuk kiterjesztése válthatja fel. A polgári kormány elkötelezte magát a nagybirtok ésszerű korlátozása mellett. Ha ez több politikai jelszónál, úgy tennie kell egy új Kert – Magyarországért.

Szerző: Tanka Endre, az MTA doktora, professor emeritus