Tanka Endre: Földrablások a világban és magyar földvédelem (1 – 248. o. Könyv – kézirat létünk igaz földkérdéséről. 2017 augusztus)
A mai civilizációs világválságban a föld, az édesvízkészletek és a helyi energiaforrások közösségi birtoklása a túlélés feltétele. A tőke globális uralma az új világrendet azonban olyan hatalom – összpontosítással építi fel, amelynek egyik követelménye, hogy a világélelmezés monopóliuma felett kizárólagosan rendelkezzék. Ehhez kell a föld tőkés elsajátítása is. A tőkeerő világuralmi nyomulása ezért hozta létre a földrablások új, hatékony intézményrendszerét. Ez kizárja, hogy az állam közérdekből, szabadon dönthessen az államterületét adó föld sorsáról, annak a polgárait szolgáló tulajdoni és használati szabályozásáról. Helyébe, intézményi magán – hatalmával, a tőkeszerveződés lép, amely gátlástalanul átgázol a nemzetállam jogán és a földalapot az őt szolgáló eszköztárral újraosztja az általa kijelölt társadalmi szereplőknek. Valójában a tőkeberuházó és ügynökserege – a korábbi földtulajdonosok és földművesek elűzésétől és/vagy fizikai megsemmisítésétől sem visszariadva – a földet „megtisztítja” a rajta élő közösségektől, hogy azt – jelképes áron vagy ingyen – a kizárólagos hatalmába vegye. Az így elsajátított földet nem közcélokra, a népélelmezés biztosítására fordítja, hanem – a számára legjövedelmezőbb hasznosításával, pl. ipari célú növénytermesztéssel, bioetanol üzemanyag előállításával, stb. – azzal a saját nyereségét növeli.
A könyv – több ezer oldal angol nyelvű forrásanyag és szakmai dokumentumok alapján – nyomon követi a tőkés földrablások (land grabbing) nemzetközi térben végbement legújabb történetét és főbb szociológiai mérlegét. A kutatás feltárja e folyamat alakulását, öntörvényeit, külső – belső mozgatóit, szerkezeti, funkcionális és intézményi sajátosságait, a tőkeérdek érvényesítését. Mind ez egyértelműen bizonyítja: a XXI. századi földügy kulcsa, fő mozgatója és uralmi lényege az új minőségű tőkés földrablás. Akár úgy is mondhatjuk, a mai földügy maga a land grabbing, a földalap erőszakos tőkés elsajátítása és a nemzeti ellenerők ezzel szembeni önvédelme.
Ennek a kérdéskörnek a kutatással teljesített tudományos igényű, átfogó rendszertani vizsgálata nemcsak azért hézagpótló, mert ez a fontos téma a hazai kutatások látószögéből teljesen kiesik. Súlyát és különös időszerűségét az jelenti, hogy az EU államszervezeti jövője a napjainkban dől el: az EU a nemzetállamokat maga alá gyűrő szövetséges állammá alakul – e át (Európai Egyesült Államok), avagy tagállamai megőrzik – e azt a minimális rész – szuverenitást, amely szavatolja a nemzetállami létüket. Az uniós állam, amely a közhatalom új megosztási alkuja során – a történelmi szükséghelyzetben – államterületének földjét saját polgárainak kívánja megtartani, a földtulajdon és a földhasználat nemzeti hatáskörű visszaszerzéséhez kénytelen szembesülni és megütközni a tőkés földrablások erőterével. Csak ezek uralmi önszerveződésének, stratégiájának és végrehajtási módszereinek az alapos ismerete adhat a – többségi társadalom közérdeke mellett elkötelezett – közhatalomnak esélyt arra, hogy kiépítse a föld alkotmányos alapú, nemzeti önvédelmi intézményeit, amelyekkel (ha a földpolitikai döntéshozó nem áll át a tőke oldalára) gátat vethet a helyi közösségeket megillető föld és más erőforrások tőkés elrablásának.
A földrablások nemzetközi szintű, rendszertani elemzése – Max Weber szociológiai módszertanát hasznosítva – olyan alapvető részletek tisztázását tette lehetővé, mint például:
<> a fenntartható fejlődés uniós dogmája miért gátja a tagállami talaj – és földvédelemnek, ami a fenntartható fogyasztás és a fenntartható visszavonulás érvényesítését igényli;
<> az erőforrás (talaj, – föld-, víz- és ökoszisztéma) rablások terjedelme, célterületei, összefüggései az iparszerű nagyüzem kiterjesztésével, ennek talaj – és környezetpusztításaival;
<> a földrablások jogtechnikája és ügylet – típusai;
<> az EU által kötött szabadkereskedelmi és kétoldalú beruházás – védelmi egyezményekből – a földrablások megelőzésére – miképp, milyen indokok alapján kell kiiktatni a tőkeberuházó és az állam közti vitarendezés (ISDS) tőkeuralmat szolgáló intézményét;
<> az EU mennyiben részes a földrablásokban, mind a területén működő tőkeberuházók Európán kívüli földügyleteinél, mind Európa több államában (pl. az ukrán, az orosz és a magyar földviszonyokban) végrehajtott földrablásoknál;
<> az EP Emberi Jogi Albizottsága milyen lépéseket tesz a földrablások visszaszorítása és a jogsértések orvoslása végett;
<> a földrablások elleni nemzetközi mozgalmak, ezen belül az élelmezés önrendelkezés (ÉÖ) nemzeti követelménye és a KAP (közös agrárpolitika) 2020. után szükséges reformja milyen esélyeket adnak a tagállamoknak saját földkészletük közcélú hasznosítására, nemzeti mezőgazdaságuk talpra állítására és a tőke spekulációs (nem élelmezési célú) földszerzéseinek kiiktatására;
<> a FAO VG önkéntes birtokpolitikai irányelvei miért nem alkalmasok a fenntartható, közérdekű birtokpolitika szolgálatára, illetve a szabályozás hogyan juthat kötelező jogi kötőerőhöz, amivel világszerte (nemcsak az EU területén) megalapozhatja a talaj – és föld hatékony intézményvédelmét és a földrablások meggátlását.
A földrablások legsúlyosabb létromboló következménye a termőtalajok végzetes pusztítása. E folyamat ugyanis a tőke iparszerű, nagyüzemi monokultúráját teszi csaknem kizárólagossá, ami viszont a közcélú földhasználatot alárendeli a nagytáblás tömegáru – termesztés gépi és vegyszer igényeinek. Ez nemcsak a környezet és a természet – vissza nem fordítható – pusztításával jár, hanem a talaj élővilágát, az edafont fokozatosan, végleg megsemmisíti, vagyis megszűnteti a föld termőképességét. A könyv második része ezért a magyar talaj – és földvédelem drámai sorskérdéséről, az 1945 óta napjainkig tartó önfeladásáról, továbbá a gyökeres fordulat intézményi követelményeiről, e terepen az új nemzetstratégia szakmai megalapozásáról szól. A társadalomnak – de elsősorban az alkotmányosan felelős földpolitikai döntéshozónak – azzal kell szembesülnie, hogy ha a közhatalmi beavatkozás nem állítja meg a mind máig tartó, sőt növekvő földpazarlást és talajpusztítást, úgy 60 éven belül nálunk is elfogy az élet újratermeléséhez szükséges föld, a termőtalaj.
A kutatás e terepen feltárja, hogy
<> a talajvédelem megtagadásának gyökerei a civilizáció értékpusztításaiból erednek;
<> a hazai talaj – és földvédelem hogyan alakult 1945, majd 1989 után;
<> a hatályos földvédelmi törvény miért jelenti a talaj – és földvédelem önfeladását;
<> a hazai talajtan és közgazdaságtan miképp szolgálja a közérdekű talaj – és földvédelmet;
<> milyen intézmények alapozzák meg a talaj – és földvédelem nemzetstratégiáját;
<> a hatékony intézményvédelmi stratégia létrehozásához és működtetéséhez – tágabb összefüggésben – milyen elemek adják a feltételrendszert (a közhatalom – gyakorlás minősége, az ökológiai gazdálkodás térnyerése, a birtokszerkezetben a nagyüzem túlsúlyának lebontása, stb.);
<> a talaj – és földvédelem jogi megalapozása milyen kiegészítéseket és módosításokat kíván az Alaptörvényben, illetve a nemzetstratégiának a földvédelmi törvényt milyen új rendezőelvekre kell építenie.
A szerző meggyőződése, hogy van reális megoldás a hazai talajpusztítás és földpazarlás meggátlására. Ezek bevezetésére azonban csak az adhat esélyt, ha a többségi társadalom e létérdekű földügyben öntudatra ébred és önszerveződésével eléri, hogy a földpolitikai döntéshozó ezt a nemzetstratégiát végrehajtsa.